2013. december 14., szombat

Gábriel - A pokol angyala


"Szabadság. Lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat a hagyományok teremtette törvények alól. Erőnket a szenvedélyből nyerjük. A vágy az, ami hajt bennünket. Az ellenséggel szemben még a gyűlölet is hasznos szövetséges. És mégis azt parancsolták nekünk, hogy tagadjuk meg mindezeket. A valódi érzelmeket. Az indulatot, amitől az ember ember."

"-Halodokló világ ez, amit a Bukottak uralnak. És tudod mit? A városlakóknak ez tetszik. Mintha kifejezetten élveznék, hogy így élhetnek. Akkor én miért harcoljak? Miért haljak meg értük?
- Nem ismernek jobbat ennél és a mi dolgunk, hogy megmutassuk, hogy létezik másik út is. Emiatt érdemes harcolnunk."

"Ezt a várost körbefonta sötétség. A világosság nem látja mi zajlik idelent. Nem vádolhatod őket."

"A világosság nem erőszak, hanem választás."

A szabadság tényleg azt jelenti, hogy az ösztönös vágyakat, a szenvedélyt nem korlátozzuk? Mindössze ennyi? És tényleg ettől vagyunk emberek? Akkor mitől lennénk mások, mint az állatok, mitől lennénk "jobbak" az állatoknál?

Az embereknek tetszik ez a világ, amiben nem kell másokkal törődni? Amiben a elnézzük a sok rosszat. Amiben az erkölcs egy felesleges dolog. Amiben az ösztönöknek engedni, egy megbocsátható dolog, amit kihasználhatunk. Vagy tényleg csak nem ismerünk jobbat? Mi mások vagyunk? Máshogy élünk? Segítünk másokon, vagy haggyuk, hogy lehúzzon a világ a mélybe?

Megbocsátható a nemtudás? Mi is szoktunk valakire mérgesek lenni, amikor nem tud valamit? Jogos, hogy sokszor elvárjuk, hogy mások tudják, hogy mi van velünk, ha nem mutatjuk ki, nem mondjuk el?

Az utolsó idézetet kicsit átformálnám, hogy jó embernek lenni is egy választás. Senki nem születik jónak, vagy rossznak. Választhatunk, hogy kik leszünk. Ám nem ítélhetünk el senkit azért mert nem helyesen, erkölcstelenül él és másokat mindig megbánt, mert lehet, hogy csak nem ismer jobbat. Sokan vannak, akik nem láttak még jobbat annál, mint ahogy élnek.

2013. december 4., szerda

Az istenek a fejükre estek


"A civilizált ember nem volt hajlandó alkalmazkodni a környezetéhez, hanem a környezetét kényszerítette, hogy alkalmazkodjon hozzá. Városokat épített, utakat, járműveket, gépeket. És persze villamosvezetékeket, amelyek mindezeket működtetik. De sajnos eltévesztette a mértéket. Minél jobban fejlesztette a környezetét, hogy kényelmesebb legyen az élete, annál bonyolultabbá is tette. Ezért a gyerekei már 10, sőt 15 évig is oktatásra szorulnak, hogy megtanuljanak viselkedni ebben az összetett és veszélyeket rejtő világban, melybe beleszülettek. Így az ember, aki nem volt hajlandó alkalmazkodni természetes környezetéhez, kénytelen nap, mint nap idomítani magát az általa létrehozott világhoz."

"Új, szokatlan érzés támadt fel bennük. A birtoklás, a kisajátítás vágya. És ezt követte a többi is. A harag, a féltékenység, a gyűgyölet és az erőszak."

Eléggé ironikus az első idézet mondandója. Jó kérdés, hogy mi lenne egy áramszünet után velünk? A mai világban hosszú éveket tanulunk és ha kéne nem tudnánk egyedül ellátni magunkat boltok nélkül. Kiszolgáltatottak vagyunk. Azok vagyunk? Ki dönti el, hogy mi a fontos munkahely? Azt, hogy mire van szükségünk? Miért hagyjuk, hogy a szükségtelen tárgyakra való igényt belénk táplálják? Hogy gyerekeinkbe belé táplálják? Miért hagyjuk, hogy mások döntség el, hogy mi a fontos a mi életünkben? Miért lett ennyire elméleties a világ? A birtoklás érzése szül ennyi rossz dolgot? Erőszakot, féltékenységet, haragot? Velünk is előfordul, hogy hagyjuk ezt? Miért van az, hogy néha az állatias ösztönökre hivatkozunk (főleg mostanában a sex témaköre ilyen), miközben a jó dolgokban eltérünk az állatoktól? Mi miért nem tudunk úgy élni, hogy a közösség, a közös jólét legyen az első? Miért van az, hogy az intelligenciánkra mindig, akkor hivatkozunk mikor nekünk jó és az állati ösztönökre is? Lehet, hogy az intelligenciánkkal takarjuk el gyarlóságainkat, önzőségünket?

Szupercella


"Egy bezárt ember elméje másképp működik, mint egy szabad emberé. Másképp látja a dolgokat." 

"Egy ember megölése az semmi. Ha elveszed a szívét, elveszed mindenét." 

Mégha a film a börtönbe bezártságról is szól, ránk is igaz sokszor ez a bezártság. Néha be vagyunk zárva a szobába, a saját kis világunkba, az emberi testbe, az univerzumba. Képesek vagyunk néhanapján megszökni a saját bezártságunkból? Tudunk szabad emberként, szabad lényként gondolkodni, élni? Elvonatkoztatni saját magunktól?  Másképp látni a dolgokat? Érezzük-e az igazságát a második idézetnek? Eléggé érző lények vagyunk-e hozzá?